Patócs László levelei Bécsből

Most pedig következzenek Patócs László barátom levelei Bécsből. Hogy leegyszerűsítsem az életem, egyszerre fogom felrakni az eddigi összes levelét. A levelek eredeti formában kerültek fel, nem javítottam ki a helyesírási hibákat és hasonlók.

 

1

Szabadságot Angel Davisnek!

Patócs László barátom Bécsben tartózkodása alatt több levelet is küldött nekünk. Úgy döntöttem, hogy össze gyűjtöm leveleit a blogomon. Itt az első levél tartalma amit még októberben küldött szét.

Üdvözlet mindenkinek!

Önök a Becses Bécsesek fanatikus csoport tagjai, csak azért mondom, hogy kialakuljon valamiféle csoporttudat az olvasás alatt, vagy közvetlen (!!!) utána.

A dőlt betűs rész kezdő csoporttagoknak szól.

Egy magyarázattal szeretném kezdeni – pedig nagyon utálok magyarázkodni. Rövid időn belül (a Mailer Daemont nem számítva) két helyről is azt a visszacsatolást kaptam, miszerint enyhén szólva szubjektív mércék segítségével határozom meg azokat az embereket, akiknek írok a bécsi tartózkodásom hihetetlen kalandjairól (Joyce Bloomja egy kezdő mellettem). Nos, ez kiigazításra szorul. Ugyanis azoknak küldtem levelet, akik szerepeltek a Citromailes levelesládám címjegyzékében. Hogy többé ne kövessem el ezt a felhördülésre alkalmat adó tettet, létrehoztam a Becses Bécsesek csoportot (taps, vízgőz és tűzijáték, na meg dobok)!

Csakhogy így se áll jól a szénám. Mathias barátom régi címe volt meg, azt se tudta, írtam neki. Apró Ákosnak én hívtam fel a figyelmét, legyen olyan szíves elolvasni a levelem. Az évfolyamról pedig rengeteg ember címe nem szerepelt a listámon, ezt most doktor Josip Ivanović és Virág Gábor körleveleinek felhasználásával megpróbáltam pótolni. Ámde kedves és egyre kisebb országunkban nem oly régen (joghurtos) domaincsere  játszódott le, attól félek, emiatt megintcsak nem kapják meg páran az alábbi írást/gépelést. És sajnos ezekben a levelekben sem volt meg minden évfolyamtársam címe. Arról nem is beszélve, hogy jómagam legalább kettő postafiókot használok, és ez se tette egyszerűbbé a dolgot. Tehát aki az évfolyamról nem kap tőlem levelet, az írjon erre a címre. Vagy néhány lelkes csoporttársam hívja fel a tőlem levelet nem kapók figyelmét arra a tényre, hogy nekik is szívesen hirdetném az igét. Előre is köszönöm a közreműködést. Mindezen fáradozások után sem tudok minden ismerőst, barátot, havert, pajtást és rajvezetőt tájékoztatni, példaként említeném meg T. H. K.-t, aki nem rendszeres internetfelhasználó, de vannak még sokan ilyenek. Őket majd egy jóféle csapolt barna társaságában avatom be a bécsi élet titkaiba. Ennyi volna a bevezetés. Mea culpa, et cetera, gephyrphobia.

Most pedig jöjjön az érdemi tájékoztatás.

Azt hiszem, még nem meséltem részletesebben Deréky kurzusáról, ami A magyar neoavantgárd irodalom közép-európai kontextusban nevet viseli. Csak szemezgetek az órán elhangzottakból, nincs hely részletezésre. Nincs szerves kapcsolata az avantgárddal, Deréky szerint a jelenség 1965 táján kezdődött, és számos művészeti ágban érezteti hatását (Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, az Új Symposion köre, a párizsi Magyar Műhely, Beatrice, Bizottság, CPG stb.). Egyes szegénylegény festők csóróként kezdték, most meg legfőbb gondjuk az, a római vagy a kasztíliai nyaralójukban töltsék el a telet. Régen sosem tudhatták, mit tűr el a rendszer, erre példaként felhozott egy képet, ami a belgrádi ifjúsági központ (vagy valami hasonló) aulájában volt éveken keresztül. A kép egy hatalmas szívet ábrázol, amiben Tito képe van. Amikor Deréky meglátta, megkérdezte, mennyit kapott ezért az alkotó? Megmondták neki, szinte nemzeti hősként tisztelték. De ezek nem minden esetben normálisak: Szentjóby (St. Auby) például csinált valami „művészeti alkotást” Neo-Szocialista TNPU Globális Anti-Művészettörténet-hamisítók Frontja (NETRAF) címen, másoknak felsőbb helyekről azt tanácsolták, hagyjanak fel művészetükkel, máskülönben kényszergyógykezelés alá vetik őket és hasonlók. Hoppá, a lap aljára értem, máskor folytatom, zárszóként annyit, érdekes téma, komolyan.

Mit lehet még mondani? A gyümölcsök és az alma erre nagyon drága, viszont a halrudacskák meg kifejezetten olcsók. A múzeumokba még nem jutottam el, jövő hétre halasztottam. A könyvtárba beiratkozni kész rémálom, nincs több hozott olvasnivalóm, gépről vagyok kénytelen Spírózni.

Ha Bécsben jártok, ajánlom figyelmetekbe a villamost. Rengeteg vonal van (ez kérem nem Debrecen!), felülsz az egyikre, s szinte az egész városon végigvisz. Egyik nap a 43-as kivitt egészen a bécsi szőlősdombokig, pedig a központból indultunk.

Ma vettem egy focilabdát. Adidas Sportivo, a legutolsó BL-döntő labdája, persze nem eredeti, az 100 ercsivel drágább lett volna. Azért írom le, hogy bemutassam, mennyi szerb is él errefelé, de nehogy azt higgyétek, engem ez zavar! Bemegyek a márkakereskedésbe, látok egy japán eladót, aki a német mellett angolul is tudott, de fiatal kora miatt csak kisegített, ezért a fizetés aktusakor odahívta az elárúsítónőt, Zlatát, aki ugyan nem volt ott az angol szeren, viszont németül és szerbül tuti nem adják el. Naná, hogy a kutyánk kölyke a csórikám! Nevettem is egy jót, mert nap mint nap rengeteg szerb-horvát és egyéb, számomra érthető szó üti meg a fülem, sokkal több, mint magyar.

That’s all folks, Jövő héten írok, értelmesebb és mélyebb tartalmú dolgokat is.

Utóirat: Ha valakiben mégse alakult ki a hőn áhított csoporttudat, vagy nem szeret engem, esetleg semmit se utál annyira, mint hosszú és unalmas e-mailt olvasni, az válaszoljon a következő szöveggel: Na ide figyejjé te nyócéves! Mi nem igazán tűrjük a fajtádat erefelé!

Pá

@sz = P. L.

2

Üdvözlet felebarátaim!

Egy kis pontosítással kell kezdenem. Eredetileg péntek éjjel szerettem volna írni nektek, de közbejött valami. A tervem az volt, hogy megtekintem Gustav Klimt kiállítását, és utána a levélbe beleszövöm az ott látottakat is, de infrastrukturális problémák merültek fel, amivel nem untatlak titeket (a lakbért folyó hó 5-éig kell befizetni, az ösztöndíj folyó hó 5-e és 15-e között érkezik meg, úgyhogy gyakorlatilag a nullára kellett redukálnom a kiadásaimat, főleg úgy, hogy jövő pénteken Pestre utazom Zsókához, s az interneten rendeltem két filmtörténetes könyvet). Elnézést kell kérnem tőletek, ígérem, pótolom az elmaradottakat.

A kedves egyetem írt egy levelet, amiben a sok, teljesen fölösleges információ mellett tudatták velem, hogy cserediák voltomnál fogva jogosult vagyok egy, a bécsi egyetem logójával ellátott ajándék táska átvételére. Juhé, bár a tási nem valami nagy durranás, de ki tudja, mikor jöhet jól.

Az előző levélben említettem nektek Grecsót meg a regényét. Végigolvasva a művet, és eléggé hatásvadásznak találom, de ettől függetlenül aki akarja, olvassa el, s cáfoljon meg (Évabubussal is beszéltem a dologról, és neki egy – ebben a levélben anonimitását megőrző – irodalmi nagymester is valami hasonlót mondott). Azóta rávetettem magam Kukorelly Romjára, érdekes mű, Deréky professzor sugalmazására olvastam el.

Ám jobban felkeltette az érdeklődésem Schein (nem találtam semmi bizonyítékot, hogy EZ a Schein AZ a Schein, de erősen hajlok erre a lehetőségre) Gábor legfrissebb könyve, a Bolondok tornya. Verses elbeszélés, a hossza pont megfelelő, lendületes szöveg, tele jó fordulatokkal, igazán szórakoztató. S nem utolsósorban egyáltalán (két apró helyecske kivételével, de ennyi bőven belefér) nem találtam hatásvadásznak.

A következő bekezdés tanszékes sorstársaimnak szól. Ti szegények! Emőke tudatta velem, hogy irodalommal ebben a szemeszterben csak az interdiszciplína sejtelmes és csalóka keretei között találkoztok. Ez gáz. Szerintem. De fel a fejjel! Ne adjátok fel, legyetek erősek és küzdjetek!

És most Laci-érdekű dolog. Ez a gyerek vizsgázni fog A Magyar film a kezdetektől 1970-ig kurzusból. Kaptunk egy filmlistát, amelyen a következő művek szerepelnek: Hannibál tanár úr, Körhinta, Édes Anna, Húsz óra (rendezte: Fábri Zoltán); Egy pikoló világos, Budapesti tavasz, Külvárosi legenda (Máriássy Félix), Bakaruhában (Fehér Imre), Ház a sziklák alatt, Elveszett paradicsom, Szerelem (Makk Károly), Pacsirta, Aranysárkány (Ranódy László), Hideg napok (Kovács András), Szegénylegények, Csillagosok, katonák, Csend és kiáltás, Fényes szelek (Jancsó Miklós), Apa, Szerelmesfilm (Szabó István), Tízezer nap (Kósa Ferenc), Sodrásban, Magasiskola (Gaál István), Ismeri-e a szandi-mandit? (Gyarmathy Lívia), A tanú (Bacsó Péter). Ezek közül csak néhányat láttam, de elméletileg nem ártana mindet megnéznem. Ha valakinek a fentiekből megvan akár egy darab is, vagy ismer valami beszerzési módot (A magyar film klasszikusai dvd-sorozatot leszámítva, annyit nem adok ki) kérem, segítsen, adja kölcsön, de mindenek előtt jelentkezzen. Még fogalmam sincs, pontosan mikor utazom haza, de majd akkor valami módon beszélünk.

Most nagyjából ennyi az annyi. Ja, és még két szösszenet. Egyik nap, az egyetemről hazafelé a metrón leült velem szembe két arab lány. Szolid ruha, fejkendő, sötét bőr (véletlen se akarok semmi kirekesztőt vagy megkülönböztetőt mondani, ez tény). Az egyik hihetetlenül emlékeztetett Ronaldinhóra, azzal a kitétellel, hogy a focimágus arcvonásai élesek, míg a hölgy inkább kerekebb, tompább vonásokkal bírt, viszont a szeme egy az egyben ugyanolyan. A másik apróság: van itt egy lány, szintén cserediák. Egyik nap azt vettem észre, unalmában forgatja a ceruzáját az ujjai között. Ez még nem is volna valami eget rengető dolog, de a csaj a kisujját is belevitte a forgatásba. Ha valaki próbálta már, tudja, ez csúcsteljesítmény!

Minden jót, és ne buzgálkodjatok, túl sokat buzgálkodtok!

3

Üdvözlet Mindenkinek!

Mivel nem telt el sok idő az Jennynek előző levél óta, úgyhogy az előző hívták jelentkezéstől számítva nem nagyon történt velem szőke semmi különös. Ez a levél inkább az előző hónap egyfajta összefoglalása szeretne lenni volt.

De csak szépen és sorjában. Kezdjük azzal, hogy éhes még egy szót se tudtok s a bécsi utazást a megelőző belgrádi kalandról. Kérlek szállodában szépen, apámmal kocsiba ültünk, s üveget nekivágtunk Délnek mosott. Újvidéken egy picit pihentünk, volt egy kis elméleti esély arra, hogy fel tudjam venni a kreditet, de nem lett belőle semmi. Ezután felvágtatunk az autópályára, és meg se álltunk a fővárosig. Mihelyt Hol beértünk, tettünk egy tiszteletkört (apám vagy húsz évig kamionsofőr volt, ám így se találtunk egyből a konzulátushoz), utána megtaláltuk a Száván átívelő elhamarkodott hidat. Ez jó, ezen át kell menni, aztán balra, a tervek szerint szeretkezések ott megállunk, kirohanok, átveszem a vízumot, apám addig leparkol, szagát majd pedig pörkölünk haza. Hatalmas forgalom volt, alig sikerült áttötyögni a hídon árasztották, és a motor a is alaposan túlmelegedett. Nagy nehezen átérünk, lehajtunk jobbra a hídról, majd balra fordulunk – és sikeresen visszahajtottunk a hídra. Szerencsére a bútorok motor is elkezdett füstölni, ezért ha akarunk, se tudunk visszamenni a másik oldalra. S Apám leparkolt a buszsávba, ahol már volt egy marhanagy ciszternás kocsi (kerozint szállított a reptérre, de abban a melegben mikor az ő motorja is felmondta a szolgálatot). Ész nélkül szitkokkal elrohantam a konzulátusra, szeptember harmincadikán teltek délután kettőkor vettem át a vízumot, utána vissza a hídra, a kocsi megnyugodott, indulhattunk vissza. Újvidéken is hatalmas dugó volt (remélem, azóta már kipofozták a Temerini utat), ott is felforrt a motor, de az csak tíz percbe került. Nagy nehezen meg hazaértünk, volt még négy órám az indulásig.

Az utolsó az pillanat ürügyén vettem ezt-azt, fél tizenegykor pedig apám, anyám, Zsóka és jómagam elindultunk a szabadkai éjek állomásra. S Amint kiderült, korán érkeztünk, vártunk is egy csiklandott csomót. A vonatban ringyók egy fülkébe kerültem egy Pestig utazó szabadkai részeg csajjal, egy – feltehetőleg – ukrán fickóval, és egy boszniai születésű szerb fickóval, aki – saját bevallása szerint – egy, az osztrák-svájci határ közelében lévő sztriptízbárban mosolyával, DJ-ként tengeti az életét. Az ukrán tag ő rögtön a határ a után levette a cipőjét, ettől a fülkében egy hajóra kissé elszabadultak a szagok, és egy idő után gondolt az indulatok is. A szerb fickó nem volt nyolc valami kedves a ágyúval sikertelenül kommunikáló ukrán taggal (Ne razumem te, jebi se), ettől és a bűztől s eltekintve jól utaztunk. Pesten az átszállás nehézségeit is megoldottuk, a magyar jegyellenőr tizenhét megvesztegetése (a szerb fickó szinte állomásról állomásra jegyet vett, nem érettem, miért nem vett egy végállomásig szólót, a jegyellenőrnek nem volt visszajárója ötven eurósból, ezért eltett egy vitorlával húszast, s mindenki boldog volt) után még aludtam is. Bécsig velünk utazott egy spanyol bácsi is, aki csak úgy hobbiból elutazott Európát látni (Bukarestben kezdte, Lyonban fejezi, onnét megy vissza Spanyolhonba). Én is spanyol nyugdíjas akarok lenni.

És most jöjjön az Október számokban kifejezve rész:

1. Októberben 7 alkalommal borotválkoztam (ennek örülök, nem kellett minden második nap)

2. Októberben az internetnek hála 5 jó filmet is sikerült „beszereznem” (300, Dogma, Nem vénnek való vidék, A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső, Tűz van, babám!)

3. Októberben közel 3 kilogramm halrudacskát faltam be (a Hoferből)

4. Októberben 4 kilogramm szőlőt ettem

5. Októberben 4x0.5, azaz 2 liter sört ittam (az utóbbi 80 hónap negatív rekordja)

6. Októberben részt vettem 1 fácán öngyilkosságában

7. Októberben 7 irodalmi művet sikerült elolvasnom (Balázs A.: Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból; Lovas: Spanyol menyasszony; Spíró: Az Ikszek; Bodor: Az érsek látogatása; Grecsó: Tánciskola; Schein: Bolondok tornya; Kukorelly: Rom – A szovjetónió története)

8. Októberben 1 lényegretörő megfigyelést tettem: a legkortársabb próza (Grecsó: Tánciskola; Karafiáth: A Maffia-klub) előszeretettel fordul Vincent Vega létértelmező világutazó alakjához (a különbség a részletekben van)

9. Októberben 24 kedves ismerősöm és barátom vette fel velem – szóban, írásban, és szüleimet nem számítva – a kapcsolatot (Harmat Zsóka, Kaszás Angéla, Bába Anikó, Berényi Emőke, Mikuska Éva, Dosztán Lenke, Szabó Szilvia, Péter Krisztina, Orosz Annamária, Engi Georgina, Kovács Izabella, Tóth Emese, Apró Ákos, Habram Mathias, Barlog Károly, Borsos Dániel, Borbély Ákos, Menyhárt Ákos, Döme Tamás, Dukai Dániel, Lengyel Róbert, Török Róbert és persze nem utolsósorban Herédi Károly). Nevük maradjon fenn mindörökké!

Szóval a rideg matematika nyelvére lefordítva a fentiekben lehetne összegezni az elmúlt hónapot.

És most a nyereményjátékról. Azért iktattam be, mert megtudtam, a tanszékes felebarátaim karilag el vannak tiltva az irodalomtól (természetesen nem-tanszékesek is játszhatnak). Biztosan feltűnt, a szövegben egyes szavak félkövérrel vannak szedve. Ha ezeket összeolvassátok, egy, a számomra nagyon kedves kis vers kezdete jön ki. Ezzel a pár sorral kapcsolatban két névre vagyok kíváncsi, segítségül álljon itt két információ: Good Will Hunting és Recsk. A megoldásokat a patocs_laszlo@citromail.hu címre várom, a helyes megfejtők között az októberi tömegközlekedés-bérletem kerül kisorsolásra. Emellett minden megfejtő jogosult a fent említett vers hangfelvételére, ezt majd tőlem kell kérni. Jó nyomozást!

Üdvözletem, és ne feledjétek: Girl, you ’ll be a woman soon…

4

Kedves Barátaim!
Ti milyen olvasnivalót vinnétek magatokkal egy lakatlan szigetre?
Én Asimov Alapítvány-sorozatát, mert már egy jó ideje el akarom olvasni, de mindég elhalasztom a dolgot...

5

Kedves Mindenki!

Első dolgom megmagyarázni, miért szerepel a levél téma megjelölésénél három kérdőjel. A mai délután érdekes és néhol heves – nem mi voltunk azok, hanem a téma – msn-beszélgetést folytattam Herédi Károllyal, s neki ettem egy ígéretet a témával kapcsolatban. Na ezt elfelejtettem, mint a huzat. Ezért van ??? a témánál.

Hogy ez tisztázódott, remélem, mindenkiben sikerült elnyomnom a felháborodást, és folytathatom az írást. Tudtátok, hogy Mark Twain volt az első író, aki írógépen adta át regénye kéziratát?

Bár ez nem is annyira lényeges. Inkább a múlt hétvégi pesti utazásomról ejtenék néhány szót. Péntek délután indultam, vonattal, egy vagyon volt a retúrjegy, ne tudjátok meg. Utastársam egy hallgatag asszony és egy üzletember, menedzser voltak. Félútig Háy-drámát olvastam, majd beszélgettem a fickóval. Ahogy befutottam a Keletibe, elmetróztam az Örs vezér terére, ahol átvettem a BKV-bérletem és a lakáskulcsokat, majd átvágtattam a Nyugatihoz, szeretett Zsókámat megtalálni és „hazavinni”. Másnap antikváriumokat vadásztunk, két filmes könyv mellett megvettem Ungvári Tamás A regény és az idő című könyvét, valamint Romsics Ignác Magyarország története a XX. században című, szerintem nagyon értékes történelmi munkáját. Rövid pihenő után shoppingoltunk, kérlek szépen, ezt úri körökben így mondják, hogy rohadnának meg, de ez most nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Hétfő hajnalban vettem búcsút szívem hölgyétől és a fővárostól. A vonatban volt időm összegezni Pest és Bécs alapvető és szembeötlő különbségeit. Ezeket egy olyan ember – én – tapasztalta, aki egyik városban sem volt másfél hónapnál tovább, ráadásul Pest esetében ezt komoly intervallumok tördelték apró darabokra. Az alábbiakban néhány megállapítást vetek képernyőre:

- Bécsben a metró mozgólépcsőjén az emberek szigorúan a jobb oldalon állnak, míg Pesten ez a felettébb praktikus szokás nem honosodott meg

- a bécsi metró ajtaját te nyitod ki, míg a pesti automatikusan nyílik, ha az embernek nincs rutinja, vicces helyzetekbe kerülhet

- Bécsben tudsz sétálni anélkül, hogy negyedóránként pénzt kérnének tőled, Pesten erre esélyed sincs

- Bécsben minimális esélyed van arra, hogy egy amúgy tök normális kinézetű fickó Adolf Hitler-idézettel díszített röplapot nyomjon a kezedbe, míg Pesten a megérkezésem után fél órával nyilaskeresztes, Szálasi-idézetes cetli fityegett a kezemben (szemétbe dobtam). De természetesen visszaérkezésem után sem állt meg az élet. Járok be órákra, elkezdtem komolyan tanulni a vizsgákra. Az egyik tantárgyból a kritérium egy 30 oldalas dolgozat a Nyugattal kapcsolatos témáról. Nekem az Ady és Tisza István közötti konfliktus feldolgozása jutott, és komolyan mondom, sokkal jobb, mint hittem.

Dekékynél tovább folytatjuk harcunk a neoavantgárd eszmebástyáin. A múlt héten épp a neoavantgárd zenei megnyilvánulásait tárgyaltuk, de mivel a teremben nem volt jó a hangszóró, az osztály (4 diák és Deréky) felment a professzor irodájába. Itt YouTube-ról megnéztük a méltán híres Trabant együttes felejthetetlen klipjét, néhány ősrégi VHK-felvételt, hasonló korú CPG-videót, majd rátértünk a Beatrice-re. A Pancsoló kislány és a Kommunista blokk után épp az Azok a boldog szép napokat hallgattuk, a felvétel elég rossz volt, ezért Deréky jól felhangosította a hangszórókat. Ekkor csörgött a telefon. Deréky felvette, hallgatott egy kicsit, majd – bömbölő Nagy Feró hangjával a háttérből -  borgőzös mosolyát elővéve megkérte a telefonálót, hívja vissza kilenc felé otthon, mert épp órát tart. Azt hiszem, még ma is röhögnék, ha nem kellett volna hazasietnem.

Aztán volt itt egyik nap egy költő-olvasó találkozó. Szijj Ferenc (a Jelenkor üdvöskéje, 25 % Máté Péter, 75 % Woody Allen) magyar és Peter Waterhouse (róla később ejtek néhány szót) osztrák vagy mit tudom én milyen költő mutatta be egy-egy kötetét. Ám messze a legjobb alakítást a beszélgetés moderátora nyújtotta – 195 centi magas, legalább 125 kiló, és nagyjából stand up-comedy stílusban lökte a szót. Németül, ezért nem igazán tudtam követni a dolgok nagy részét. De nem is nagyon sajnáltam, persze ezzel nem a költők irodalmi jelentőségét szerettem volna kisebbíteni.

Szerdán nem volt óránk Derékynél (Aaazok a boldog szép napok, ég veled…), helyette a professzor beszélgetett Végel Lászlóval. A beszélgetés tárgya az Egy makró emlékiratai és az Exterritórium Jugoszlávia-képének összehasonlítása volt, ne is mondjam, kapva kaptam az alkalmon, és a többi prof közé az első sorban ültem. CSAKHOGY Waterhouse is jelen volt, s – mint megtisztelt vendég, s mint aki nem tud magyarul – miatta az egész beszélgetés németül folyt. Persze nem ő a hibás, hogy nem tudok németül, de igazán megtehette volna, hogy nem jön el. Végel műveit és a róla szóló tanulmányok nagy részét legalább hallomásból ismerem, így őszinte meglepetésemre elég sokat értettem a mondandójából, persze ebben az is közrejátszott, hogy ismertem a háttértörténetet. Előadás után módomban volt előbb a feleségével, majd nagyjából tíz perc erejéig vele is beszélnem. A Családi Körös kisesszéi és regényei alapján azt hittem, halálosan komoly, humort nem ismerő ember, ehhez képest nagyon jól elcsevegtünk. Többek között megemlítette, annak idején ő javasolta Bányainak, hogy a Tanszék kapcsolódjon be a cserediákprogramba, mivel nagyon fontosnak tartja, hogy a vajdasági magyar értelmiség a saját bőrén tapasztalja meg Európát és a világot. Ezzel egyet is értettem (azzal már nem, hogy engem is az értelmiséghez sorolt, de nem akartam kiábrándítani, meg elvégre nem is ismer annyira…). Nézete szerint (100 %-ban egyezek) az Európában szerzett tudást nagyon jól tudná hasznosítani a vajdasági magyarság, példaként elmondta Ibrahim Rugova (ugyan nem magyar, de annál jobb példa) esetét. Rugova Párizsban (is) tanult, megérkezésekor fél évet adtak neki, hogy megtanuljon franciául. Eleinte azt hitte, megbolondul, ezt ő nem tudja megtenni, de összeszedte magát, megtanult franciául, és letette a vizsgáit. Majd pedig sok-sok évre rá mint Koszovó elnöke valamely szerb törzsi vezetővel folytatott vitája során „nagyrabecsült” vitapartnere odavetette neki: Önnek fogalma sincs az erőszakról, nem tudja, miről beszél. Erre Rugova a következőt válaszolta: Uram, én Párizsban Foucault-nál és Kristevánál (valamint Barthes-nál is, Laci megj.) tanultam, tehát higgye el, van némi fogalmam az erőszakról. Egy-null oda. Az igazat megvallva a történet már lejött a Családi körben, élőben mégis jobb volt. De emellett a Végellel folytatott beszélgetés jópár problémát felvetett bennem (az egyik a cserediákprogram és a Tanszék cseppet sem egyszerű viszonya, pont erről beszéltem Herédi Károllyal is, most eltekintenék az állásfoglalástól és a probléma részletes ismertetésétől), és élményként maradt meg.

Kicsit bő lére eresztettem a levelet, ezért lassan fejezek. Csak még annyi, hogy beteljesült az egyik álmom. A Honfoglalón már lassan 15 játék óta 6800 JEP fölött vagyok, ami azt jelenti, hogy a csillagom közepén ott van a zöld bigyó. Aki játszott ilyenek ellen, tudja, miről beszélek.

Ne haragudjatok, hogy ez alkalommal ilyen sokat írtam, ez mind bennem volt. És mégis jobb ezt olvasni, mintha egy Lacrimacorpus dissolvens visítana az ágyatok alatt.

Kellemes hétvégét Mindenkienk!

6

Marlon és Marion

Szia Mindenki!

Mint ahogy azt majd látni fogjátok, ma nincs nagyon írhatnékom. Nem aludtam jól az éjjel, és ez eléggé elnyomja a hangulatom.

De azért néhány sort megérdemeltek.

Például az egyetemi campus területén november 15-én elkezdődött a karácsonyi vásár. Jött jópár munkás, két hét alatt egy egész falut felépítettek, és most egész karácsonyig lehet mindenféle cuccot venni. Vannak forralt bort árusító bódék is, egész jó lét árulnak, de 2,40 € pohárja, ami azért elég drága. Ha kilépsz az intézet ajtaján, az orrodba csap a forralt bor illata, nagyon alkoholista hangulat lett úrrá a környéken. Egy helyütt meg felépítettek egy „betlehemi jászlat”, igazi birkával meg szamárral, de a város etnikai összetételét tekintve nagyon könnyem elképzelem, hogy jövő héten már szerecsen király is lesz.

A levél írásakor kint villámlik, esik az eső két napja. Emiatt nem járok futni, és ez eléggé lehangol. Tanulgatok, elvagyok, de mintha egy kicsit depresszióba estem volna. Persze, mondhatjátok, itt ti is szívesen depisek lennétek. Majd túlteszem magam rajta. Első lépésként Mozartkugelnbe fojtom a bánatom. Remélem, bejön.

Láng Zsolt Xanaduját olvasom, és tervbe van véve a legújabb Závada-regény is.

Ennyi. Akinek van kedve, írjon.

Pá

7

Nuda veritas

Bon nuit, mon amies!

Kipihentem a múlt hét komoly lelki traumával járó hideg, havas, esős időjárását. Ennek hála most újult erővel fogok bele a levélírásba! Vive la France !

Már a múlt héten kellett volna megírnom, de akkor kimaradt a levelemből. A térképet bújva észrevettem, Bécsben van egy Zentagasse (így!!!) nevű utca, valamint egy Zentaplatz nevű tér. Első nekibuzdulásból felkerekedtem és megkerestem. Az U4 (egyébként a kedvenc metróvonalam) Pilgramstrasse megállójánál kell leszállni, egy kicsit kavarogni az utcákban (nagyon hangulatos környék, egész Bécsre jellemző emeletes házakkal, viszonylag jó állapotban, néhány palotával megspékelve). Az utca elején, pontosabban a végén egy Palace Hotel van, első ránézésre igen exkluzív hely. Végigsétálva az utcán iskolákat, különféle intézmények épületeit, biztosítókat és egy hatalmas Euro Spar komplexumot láttam. A Spar parkolóházat is épített az utcában, ami azért jó, mert egyrészt a parkoló autók nem az úton zsúfolódnak össze, másrészt pedig a parkoló tetejét nagyon ügyesen egy magasított játszótérré alakították ki. Más kérdés, hogy nem igazán gondozzák, elég lehangoló látványt nyújt. Aztán az utcában van egy Zenta nevű kávézó. Amint elhaladtam előtte, egy szerb fickó munkásruhában pont a bejárat előtt telefonált. Nem hiszem, hogy az övé lett volna a hely, de valószínűsítem, a környéken csomó szerb és horvát lakik, ugyanis a Zentaplatz egyik sarkán még két embert hallottam horvátul beszélni. Ja, és kicsit feljebb egy nagyon csodálatos (merveilleuse), vagyis iszonyú állat Maserati parkolt, ha nagy leszek, én is olyat akarok. Összegezve, a Zentastrasse és környéke hangulatos kis hely, de nem a legjobb a lokációja (már Bécs szinten, persze).

Aztán meg tegnap elmentem a Belvedere nevű palota múzeumába Gustav Klimt és szecessziós haverjai kiállítására. Sajna a jegyvételnél kiderült, a Belvedere két, egymástól külön álló szárnnyal rendelkezik, és persze az igazi show a másik szárnyban volt, de sebaj, majd visszamegyek még oda is. Így se panaszkodhattam, ugyanis megnéztem egy középkori szoborkiállítást, romantikus és neoklasszicista, valamint biedemeier festménykiállítást, és egy barokk szobortárlatot, ahol kísérleti fejeket mutattak be, vagyis előtanulmányokat későbbi szobrokhoz. Utóbbi nagyon muris volt. A fő attrakció mégis a Vienna around 1900 nevet viselő tárlat volt, ahol normális körülmények között a Csók is ki van állítva. Sebaj, így is láttam néhány nagyon faja Klimt-képet, a Judith I (1901) pedig elvarázsolt. Sose fordult eddig elő, hogy valamely tárlaton egy képhez kétszer is visszamenjek, egészen eddig a képig. Nem is tudom elmondani, milyen volt, nem elég, ha rákerestek a neten, vagy megnézitek egy albumban. Egyszerűen elragadott, lecövekeltem a kép elé, és nem akartam elmozdulni. Kész, ennyi volt. Elvesztem. Aztán volt itt még egy ismert kép, Jacques-Louis David Napóleont ábrázoló képe, amint épp a lovával ugrat. Ezt tuti mindenki látta már. Emellett volt itt néhány Corot, Kokoschka, Delacroix stb.

Meg láttam egy Rodin-szobrot is, ami a Balzac-emlékmű nevet viselte, de igazából szerintem nem az volt, ami ezen név hallatán beugrana az embernek. Na mindegy, nem is számít. Az utolsó teremben pedig egy bronz Mária Terézia-szobor ragadott meg, fantasztikus volt a köpönyegének részletessége, kidolgozottsága és könnyedsége, ha ránéztem, mintha nem fém, hanem igazi selyem lett volna, de belerúgtam, és még most is fáj a lábamJ. Az ajándékboltban vettem egy Csók-plakátot, mégpedig azért, mert ötször olcsóbb volt, mint bármelyik másik plakát azok közül, amit az előző múzeumban, az Albertinában láttam.

A félreértések elkerülése végett elmondom, Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae-ját még mindig nem fejeztem be, de már folyamatban van. Közbejött egy Balázs Attila, van ilyen.

Itt minden kezd a karácsonyi feje tetejére állni, lassan a boltokban is beindulnak az árleszállítások, éljen! A karácsonyi vásár tele van eladóval, találni nagyon érdekes standokat is, de számomra érthetetlen módon ezek csak délután tartanak nyitva, vagyis kettő előtt ki se nyitnak. Na ez van errefelé.

Két kérdésem is van hozzátok. Az első az évfolyamtársakhoz szól: ha véletlen megtudjátok, mikor is kezdődik a karácsonyi szünet, akkor azt szíveskedjetek nekem jelezni, kérlek titeket. Még mindig nem tudom, mikor megyek haza, de szeretném tuudni, hogy állnak otthon a tanítással. Meg sok sikert a jövő heti szövegtan teszthez! A másik minden túlélőhöz szól: meséljetek disznók, mi történt a gólyabulin! Tudni akarok minden kis részletet, amit sikerül összekaparni a széttört agyagkorsó-állagú kobakotok legmélyebb bugyraiból!

Ja, nagyon rákattantam a török kajára! Az egyik évfolyamtársam meghívott egy török büfébe, egy szál dürümre. Az pedig olyan valami, mint a palacsinta és a pita hibridje. Vagyis egy vékony, de annál nagyobb pitába belegöngyölnek paradicsomszeleteket, salátát, hagymát, fűszereket és a gyroshoz hasonló, de attól apróbb húsdarabokat. Egészen üt, vagyis nem azt akarom mondani, hogy egytől egész napra jól laksz, hanem azt, hogy ízre ott van a topon. (Csak zárójelek közt jegyzem meg, hogy Seda, a török lakótársam a mai napig csak fenntartásokkal hiszi el, hogy mifelénk a burek szinte nemzeti ételnek számít. Akkor nézett igazán nagyot, amikor elsoroltam neki, hányféle változata él a mi gasztronómiai régiónkban, és kissé szégyennel teli hangon elmondta, náluk csak húsos meg túrós van… Jeeeee, most megfizettünk a 150 – ha úgy tetszik, 450 – évnyi rabságért! Az egri asszonyok ma nem szurokkal öntenék le a törököket, hanem a sáncokon éheztetnék halálra az egész bandát.)

A propos karácsony! Biztos forrásból tudom, hogy az idei karácsony legnagyobb zenei dobását az egyik szerb kiadó viszi tető alá. Egy cédére szóló szerződést kötöttek Sava Babićtyal, az ismert műfordítóval, aki Rod Stewart- és Genesis-slágereket fog felénekelni karácsonyi hangszerelésben. A siker garantált, ha még kapható a boltokban, vegyetek egyet nekem is!

Külön köszönet illeti a Harmat Zsóka, Mikuska Éva, Orosz Annamária, Berényi Emőke, Tornai Izabella, Péter Krisztina, Kaszás Angéla, Bába Anikó, Nacsa Xénia, Szabó Szilvia, Kovács Izabella, Gyetvai Orsolya, Kanyó Valéria, Engi Georgina, Fekete Zsuzsanna, Kincses Krisztina, Barlog Károly, Herédi Károly, Apró Ákos, Habram Mathias, Dukai Dániel, Borsos Dániel, Török Róbert, Agócs Zoltán és végül, de nem utolsósorban Laskovity Ervin nevezetű fiatalokat, akik november hónap folyamán segítségemre voltak bécsi magányom elűzésében és leküzdésében. Ha valakit kihagytam, tessék szólni, nem direkt tettem volt.

Ennyi lenne a mai adag, holnap korán kell kelnem, szombati iskola lesz, de szerencsére első és utolsó alkalommal. Minden jót, au revoir!

Utóirat: hogy ne maradjatok ebben a hónapban se nyereményjáték nélkül, írjátok meg, milyen intertextuális kapcsolat mutatható ki Vörösmarty Mihály és Kukorelly Endre írói hagyatéka között. A helyes megfejtők között a novemberi B(écs)KV-bérletem és a Belvedere belépőjegyem számlája kerül kisorsolásra, kérés szerint aláírásommal ellátva. 

8

A legvidámabb akol

Szervusztok fiatalok!

Réges régen (hétfőn) egy távoli galaxisban (Bécs) a 12 tagú jeditanács (ÖAD irodal személyzete) szavát megfogadva az ifjú padavan (Laci) űrhajójával (3-as metró) élete legkalandosabb útjára indult. Meghódította a természettudományi múzeumot, egy magában is egyedülálló épületet. Gyorsan leszámolt a gonosz szikh-lovagokkal (pénztáros és jegykezelő), s már csak Darth Vader személyi testőrsége (kóborló teremőrök) veszélyeztette biztonságát. Ártatlanul és mit sem sejtve lépett be az első terembe, ahol minimum 10 ezer ásvány lett volt kiállítva, körömnyi smaragdtól a fejnyi aranyrögön át egészem a másfél tonnás erdélyi sókristályig.

Ez a kusza mondat semmit nem mond el arról, ami ott van. Ez nem olyan valami, amit le lehet írni, és annak is csak a legeleje. Mert csak ezután következett a meteoritkiállítás, a drágakőtárlat (az kifejezetten durva volt), a különböző földtörténeti korok bemutatása (ennyi kövületet egy helyen!), a dinoszaurusz-tárlat (vagy harminc méter hosszú növényevő monstrum csontváza, T-rex, és a személyes kedvencem, a Triceratops-fej, szinte újjá rekonstruálva), elképesztően gazdag őskőkori, kőkori, bronzkori és még ki tudja milyen kiállítás (pattintott és csiszolt cuccok, annyi, mint égen a csillag, ékszerek, csontvázak, rekonstruált sírok, valamint sok más mellett az eredeti Willendorfi Vénusz). Itt most pontot teszek, a Word jelzi, hogy ez már „nem is egy mondat.” És amúgy is jön a második emelet, ahol meg mindenféle (értsd mindenféle) élőlény preparátuma megtalálható és megtekinthető. Nem is részletezem, inkább felsorolom a kedvenceimet (ismétlem, preparátumok, nem élnek, sajna): millió lepke a világ minden tájáról, cápák, ráják, kisezer hal, preparált gaviál, nagyobbnál nagyobb teknősök, az összes létező madárfaj, ami között volt paradicsommadár, ezt most láttam először „élőben”, orrszarvú, medve, elefánt, bölény, kőszáli kecske, oroszlán, gorilla. Noé bárkája hímtacskónemiszerv ez mellett. Ja, és relatív nem is volt sok ember, amit múzeumkedvelő társaim tudnának értékelni igazán. Viszont két dolgot még ki kell emelnem: semmi rossz szándék nincs bennem, ez csak egy leírt tény, hangsúlyozom tény, hogy Bécsben szinte egyedül a múzeumban nem hallottam szerb beszédet. Ebből mindenki olyan következtetést von le, milyet akar. Viszont összefutottam egy magyar iskoláscsoporttal, közülük az egyik tag, András kinyitott egy ajtót, megszólalt a riasztó, erre elpucolt, mint nyuszika a répásba.

Ma, azaz pénteken pedig látogatást tettem a művészettörténeti múzeumban. Itt megtöröm a tér, az idő és az írás egységét, és először az emeletről számolok be. A legfelső szinten egy érmekiállítás kapott helyet. Csomó pénz, legfőképp a Habsburg-időkből, és a kedvencem is itt volt: egy 100 (!!!) kilós színarany érmécske, II. Erzsébet trónralépésének emlékére adta ki a Kanadai Nemzeti Bank, 1 millió kanadai dollár névértékben. Kemény. Egy szinttel lejjebb a festmények kaptak helyet. Csak szemezgetek a nevekből és a képekből: Archimboldo (Tél, Víz és Nyár), Dürer (nem sok, és nem is ismertem őket, de akkor is), Rembrandt (elég szép számú kép, ismertek is voltak, lásd önarcképe stb.), Rubens (egész teremnyi kép, k is néztem egy 8x5 métereset a tetőre), Michelangelo, Caravaggio (mivel ilyen néven több festő is fennforog, itt mindkettőtől található kép), Velázquez, Bosch (két oltárkép-részlet), Brueghel (az idősebb, Pieter, csomó képe itt van, egész teremnyi, fel is vidultam tőle, lásd A bábeli torony stb.), Van Dyjk, jópár Tiziano, és még sok ismert is, valamint a felsoroltak mellett az olasz reneszánsz (eddig nem említett) mesterei váltották egymást (eddig nem említett) németalföldi mesterekkel, a franciákra kissé furcsán néztek, de nem volt bunyó. És még nem említettem a remekbeszabott szobrokat, a faliszőnyegeket, a díszes, párszáz éves könyveket stb.

A földszinten kezdtem a múzeumi sétámat, gyanútlanul beléptem egy terembe, és majdnem átestem egy egyiptomi szarkofágon. Egyiptomi terem, minden olyan kütyüvel, ami egy ilyenben helyt kaphat, nem sorolnám fel(a képeken, filmeken előforduló egyiptomi műkincsek mindegyikére van itt példa a mumifikált macskától a halotti maszkon át márvány Hórusz-szoborig, és persze kisezer ékszerrel tarkítva), mert sokáig tartana, de higgyétek el, csak ezért megéri bemenni a múzeumba, és hol van még a többi.

Átmentem a görög részlegbe, remekbe szabott szobrok vannak ott, élvezet rájuk nézni, bele is telt vagy negyven percbe, míg továbbléptem(nehezen szakadtam el az agyagkorsóktól, amelyeket eddig csak könyvek fedőlapján és műv.tör-i kiadványokban láttam, és a legalább 25 m²-es és durván számolva 1300 éves mozaikpadló is megérdemli az említést). Mire átverekedtem magam a görög műtárgyakon, jöttek a rómaiak. Maga a csoda. Minden, de minden. Szobrok márványból, szobrok bronzból, fára festett arcképek (ez nagyon tetszett, először láttam ilyet, s nem is tudtam, hogy Rómában csináltak ilyet), külön etruszk-részleg amfórákkal, égetett edényekkel, elképesztően alaposan megmunkált bronzszobrokkal, ékszerek, de olyanok, amiket még egy nem túlságosan ékszerpárti tag (Patócs László) is szívesen viselt volna, nem is beszélve az (eszmei helyett) anyagi értékükről (minimum felbecsülhetetlen). Az egyik vitrinben pénzérmék vannak kiállítva, nyomon lehet követni, melyik császár milyen pénzt veretett, érdekes és jól sikerült rész.

És elérkeztem a legkeményebb részhez. Nagyszentmiklós és Szilágysomlyó. Leletek. Aranyból, ezüstből. Jung professzor épülésére szolgáljon, a nagyszentmiklósi lelet a 17-es teremben van (róla még lesz szó lejjebb). Ezt a leletet II. József hozatta Bécsbe, s mi sem bizonyítja jobban, hogy nem volt teljesen zakkant fickó. Bár ki ne csapna le tíz kiló színaranyra (aki nem, kérem, jelezze, vagy forduljon orvoshoz). Ez a kincs (többek között ez is) ámulatba ejtette és a sárgaföldig lenyűgözte e sorok íróját. Azt se árt tudni, hogy aki erre jár, ezen helyeket mindenképp látogassa meg, de egy múzeumra egy napot nyugodt lélekkel rászánhat, el fog szaladni az idő.

A lényeg, s ezt egy magyar hölgy fogalmazta meg a fülem hallatára, jellemző, hogy ezek a kincsek nem Magyarországon vannak kiállítva. A múzeumlátogatások alkalmával mindig szembesülök vele, ezek a Habsburgok se estek a fejükre, lecsaptak mindenre, kincseket halmoztak fel az „ékszeresdobozukban”, nem pusztították el előző korok (szellemi, materiális vagy bármilyen más értelemben vett) alkotásait, és most csak ki kell néznem az ablakon, már látom is, milyen eredménnyel jártak. A Nyájas Olvasó is nézzen ki az ablakán, és látja majd, mi a Habsburg-módival szembeni felfogás eredménye. A különbség kézzel látható.

Ha nem múzeumban vagyok, akkor vagy tanulok, vagy olvasok. Épp Térey János Paulusát bújom, sajnálattal konstatálva, hogy hibás példányt vettem ki, vagy 20 oldal hiányzik a kötetből, pedig új. Kedvenc szórakozásom lett Híd-számokat bújni. Elolvastam néhány Jung-publikációt (az egyikben épp a nagyszentmiklósi leletről van szó, ott jegyzi meg egy családi legendával kapcsolatosan, a kincs nem Schönbrunnban van, hanem ott, ahol én voltam, de szobaszámot nem tud), és rájöttem, hogy igen érdekeseket ír. Két részből álló, a déli harangszóról szóló írásának első felében (2006 május) csomó újságírónak a fejéhez vágja, mekkora bunkók is, meg egyáltalán hogy is képzelik, hogy olyanról írnak, amit nem is tudnak, s ugyanott közli, fél év múlva lerántja a leplet, s addig reméli, nem írogatnak felelőtlenül. A második részben (2006 december) elmondja a tutit, mindenkit még egyszer palira vesz, és nagyon finoman utal rá, ezek a surmók mégiscsak figyeltek a szavára. Magyarul: szemtől szembe (helyesebben írástól írásba) hülyére veszi a népet, hagyja, hogy fél évig egye őket a fene, majd hat hónap múlva elmondja a véleményét (ami egyébként figyelemre méltó és szerintem igaza is lehet), zárásként meg még egyszer lehülyéz mindenkit. Igazi példakép. Otthon mindig elmarad a Híd olvasása, az embernek el kell távolodnia Újvidéktől, hogy hazai írásokat olvashasson (a szanszkrit bölcselet szerint „Senki sem olvashatja magát oxfordi műveltségű magyarrá a saját szemétdombján.”). Tisztelet a professzornak.

Azt hiszem, ennyi elég lesz nektek olvasásra, ez személyes tapasztalat, én mondjuk utálok ilyen hosszú e-maileket olvasni, de rövidebbeket szeretek, s minél gyakrabban olvasnám is őket, de…

Az élet kemény és rideg, rájöttem, csak magamban bízhatok, és a tévémaciban.

Minden jót!

Laci

9

Jó étvágyat, köcsög!

Mondta nekem lakótárs Ida, egy bukaresti színromán lány, miután megtanítottam neki a „jó étvágyat” frazémát. Egy kicsit meglepett ezzel az egyébként nagyon eredeti – és véleményem szerint Arnold Schwarzenegger á la Terminátor „astala vista, seggfejével” egyenértékű – közléssel, természetesen megkérdeztem tőle, mennyi is az annyi. Elmondta, előttem már jónéhány magyar egyetemista lakott itt (neki ez a harmadik éve Bécsben, és már adót is kell fizetnie, nem vicc), akik megtanítottak neki néhány szavat. Kérdem, miket. Mondja, „köcsög”, „faszszopó” (a „faszszopó köcsögnél” már én is elszörnyedtem), „gennyláda”, „szarházi” és a többi és a többi. A „kurva anyád”-at például úgy tanulta meg, hogy egy bizonyos Rácz Melinda nevű hölgy (itt lakott, ennyit tudtam meg róla, esetleg valaki ismeri?) éppen tányérokat mosogatott egy bizonyos Chris (ő volt egy időben a lakás numero uno közellensége, állandóan ivott, részeg volt, senki sem „értette meg – mondta ő, s talán a legnagyobb szereplése az volt, amikor Ida hajnalban a fürdőszobában talált rá, persze azt se tudta, hol van) után, és halkan, szinte magában duruzsolta a fent már leírt szavakat. Vicces, nem? Talán egyszer nem ártana valami kutatást végezni, miért van az, hogy ha hazánk fiai, lányai (vagyis nyelvtársaink) ha csak egy kis időre is idegenbe szakadnak, válogatott ocsmány kifejezéseket tanítanak a bárgyú és „teljesen ártatlan” külföldinek (nyelvidegennek)? Talán a káromkodás (idegen terminológiával swear-words) válfajai interkulturális közvetítőszerepet töltenek be? Mert szerintem így van, és most nem csak a bécsi példát hoznám fel, biztos ti is hallottatok nyelvtudására büszke szerbet, aki összesen annyit tudott magyarul, mint amit Melinda egyfajta rontó átokként a britre énekelt. Kíváncsi lennék, hasonlóképp működik-e a dolog két nem magyar náció kommunikációja esetében. Vajon akkor is ennyire jelentős szerepet töltenek be a káromkodások egymás megismerésében? Mit tenne Jézus ebben a helyzetben? Mellesleg Ida beszél románul (anyanyelv), németül, angolul, franciául, spanyolul és pillanatnyilag olaszul tanul, hab a tortán, hogy „szabad idejében” gazdasági matekot hallgat.

És most éles irányváltással kanyarodjunk el a kultúra fennkölt mezejére. A helyszín: Bécs, Néprajzi Múzeum, bennszülöttül Museum für Völkerskunde. Az idő: csütörtök délelőtt. Kicsit borongós, magas páratartalom, de legalább nincs rohadt hideg. Laci kiszáll az U3 Herrengasse állomásán, és elindul az említett épület felé. Kifizeti a belépőt, és belép élete legszebb márványtermébe: fehér-szürke-barnás és nyomokban fekete márvány mindenhol. Nemcsak hogy márvány, hanem hogy milyen jól is van kialakítva az egész, jó ránézni, nyugalom árad szét az emberben. A miliőt egy kissé rontotta, hogy a padlózat nem volt éppen a legszebb, egyszerű kék színű háromszögek alkották. De a terem, pontosabban csarnok maga a mennyország: három emelet magas, hatalmas tér, átszűrődő fények, karzat és díszes oszlopok. Túl sok szavat írtam le a hatás ecsetelésére, és túl kicsi eredménnyel jártam, higgyétek el. Ez olyan valami, amit a dúsgazdag filmszínészek is megirigyelnek, nem egy vásártéri csórógyerek, mint aki én vagyok, és még most is csorgatom a nyálam, és a terem képével térek nyugovóra. Na azért sikerült másra is figyelnem. Négy tárlatot tekinthetett meg a nagyérdemű, aszerint mutatom be őket, hogy nekem mennyire voltak érdekesek.

A legkevésbé a keleti népek textíliáit és szövési technikáit bemutató tárlat tetszett. A Közel-Kelet szinte minden (csak egy szinten) népe és textilkultúrája képviselte magát, szép is volt a maga módján, de sajna engem nem fogott meg.

Annál jobban tetszett a kortárs Tibetet bemutató művészfotó-tárlat. Egy német hölgy készítette a képeket két évvel ezelőtt, és azt a hatást keltette bennem, mint amit egy fényképtárlatnak keltenie kell: jó volt nézni, legyen ennyi elég, nem térnék ki mindegyik képre.

A legszebb tárlat a buddhizmust és a különböző távol-keleti vallásokat bemutató volt. Arany szobrok, imamalom, mindenféle tánci maszk, faragott kristályok, a tibeti lámák néhány használati tárgya, indiai „fejvadászok” (tényleg fejekre vadásztak) lándzsái, tárgyai (köztük egy nyaklánc, amelyen tollakon, köveken kívül egy majomfej és sok madárfej is volt, brrrrr), guruk és sámánok tárgyai, és egy eredeti Ho Chi (Si) Minh-oltár (ez nem semmi, kb. mint egy Lenin-ikon a sarokban, csak sokkal durvább, mert ez világít meg zenél is). És ismét fel kell hívnom a szépségre a figyelmet: egymás mellet voltak kiállítva a kínai, a japán, a vietnami és a koreai vallási tárgyak, nagyon szépen össze lehetett hasonlítani díszítettségüket, színeiket és funkcióikat. Meg egy tucat remekbe szabott Buddha-, Visnu-, Síva-szobor, kisezer tibeti kütyüvel felturbózva. A tárlat érdemes a széles néprétegek figyelmére.

A végére hagytam a kedvencem. Néhány levéllel ezelőtt minden erőmmel lehúztam a kortárs osztrák festőművészetet. Ez alapján azt lehetne gondolni rólam, hogy beálltam a vaskalapos kultúrmókusok sorába, és csak az szent számomra, ami már csempe, penészes vagy legalább másfél millióra van biztosítva. Ezt megcáfolandó elmondom, a legjobban a kortárs srí lankai művészek kiállítását élveztem. Bementél és marhára feldobódtál. Bevezetőnek (és az üres falak kiplakátozását elősegítendő) egy rakat gyerekrajz volt kiállítva, persze Srí Lankáról. Szép volt, hogy náluk más szimbólumok dominálnak még egy gyerekrajzon is. És mellesleg néhány rajz festménynek is elment volna. Utána meg láttam a tárlat gerincét képező műveket. Elöljáróban, ezek a művészek egy számunka egzotikumként ható világban élnek és alkotnak, amiről – legalábbis én biztosan – illuzórikus képet képzelhetünk el. Na kérem, ezen kósza gondolatokat két lábbal és hatalmas tehetséggel tapossák a sárba. Nem mellőzve az iróniát, a gúnyt és a fekete humort se. Lássunk néhány képet, alkotást, az alkotók nevével (egyszerűen fel kellett írnom őket, bár tiszta előttem, hogy először és utoljára hallom őket). Kezdjük az Instant Nirvánával (Bandu Manamperi): ez a tag összegyűjtött vagy 50 keresztbe tett lábú szobrot a lehető legocsmányabb, legrikítóbb színekben, amelyek a Földön léteznek, szétröhögtem az agyam rajta, nagyon jó példa a kissé elszállt fogyasztói szokásokra. Pala Potkupithija egy remekbe szabott, és szögekkel díszített Shíva-fejet hagyott az utókorra. Prageeth Manohana remek alkotása egy díszes maszk: eredetileg a táncosok viselnek hasonlót, de én megnézném azt az elszánt embert, aki felvenné ezt a szögekből, ásókból, kapákból és kilincsekből összehegesztett kis remeket. A Pólók címet viseli Arjuna Gunarathne műve: egy nagyjából 120x80-as lapon tizenhét sorban és tizenkét oszlopban pólók láthatók, amelyeken Britney Spears, Michael Jackson, Truman és Lenin arcképei virítanak; az ikerművön pedig ugyanilyen leosztásban a srí lankai aktualitások szereplői kaptak helyet (őket arcról nem ismertem fel). A Logók alkotáson világmárkák láthatók egy-egy fekete négyzet felső részében, alattuk pedig a mindent eláruló Made in Sri Lanka szöveg kapott helyet (tettes Prasana Ranobahu). Az Égett virágok című szoborcsoport (Anura Krishantra) bambuszdarabokon égetett agyagból készült és kormos virágokból áll, de a szimbolikája itt már kétértelmű (az én olvasatomban lehet természetpusztítás is, és a cunami áldozatainak emléke is). És egy gyöngyszem a végére: mozaikszerű, önmagát megsokszorozó mű (ez valami irányzat lehet kortárséknál), egy hatalmas keretet körülbelül hetven részre osztott a nevét nem publikáló művész. Mindegyik rekeszben ugyanaz a figura kapott helyet: egy edzőgépen kényelmesen elnyúló izmos keleti férfi, akinek a bőre aranyszínű, egy rózsaszín tanga van rajta és éppen a heréit vakarássza. Nesze nektek, metroszexuális Adoniszok! Ennyi, megérte bemenni rá, és szerintem ez a tárlat nagyjából mindenkinek tetszett volna.

Aztán egyik nap villamosoztam, és a tömeg miatt közvetlen a vezető mögött álltam. Épp indultunk volna tovább, de a vezető megvárta, amíg a szembe jövő villamos megáll. Egy fülhallgatós tag meg semmire se figyelve elindul az érkező villamos elé, és ha az nem dudál rá, ki is lép és szörnyethal. Azután visszanézett a haverjára, aki a mi villamosunk mellett álldogált, majd elszelelt. Ekkor meg a haverja ugrott ki majdnem a mi villamosunk elé, ismét a duda mentett életet. Nagyvárosban több intelligenciára van szükség a boldoguláshoz (és a jelek szerint az életben maradáshoz is).

Laci minden jel szerint péntek reggel ül vonatra. Péntek délután érkezik Szabadkára. Ez azt is jelenti, hogy jövő pénteken már csak otthonról jelentkezhet a társaságnak. Nézzétek ezt el neki.

Minden jót!

Laci

10

Hírlevél a tizenhatos legmélyéről

Kedves Ügyfeleink!

A bécsi szálláshelyű, de hamarosan az Önök országában is megtalálható Patócs László & tsaÔÒ konzorcium értesíti Kedves Üzlettársait, hogy a gazdasági világgazdaságot ért válság, valamint a fennforgó vizsgaidőszak miatt ezúttal csak egy néhány soros levelet tud a rendelkezésükre bocsátani.

A vállalat vezérigazgatója, Patócs László, kellemes hetet töltött el feltűnően csinos titkárnőjével, Zsókával ebben a becsmérlően Bécsnek nevezett városban. Az üzleti titoktartás végett több részletet nem oszthatunk meg Tisztelt Címzetteinkkel, viszont elmondhatjuk, tiszteletüket tették többek közt Schönbrunnban (eredetileg méhhajhászó alaszkai feketegrizzlimedvék – latin nevükön A. A. Milneus Michimachcus – szálláshelye volt, egyes bennszülöttek a helyet még ma is Sőnbrummnak nevezik), néhány múzeumban, templomban, nevezetes épületben, bevásárlóközpontban, ázsiai étteremben, valamint egy egészen szolid török kajáldában, ahol nagyon fincsi a dürüm.

Aztán sajnos a titkárnő hazautazott, az igazgató pedig a kiábrándító és huzamosabb idő után halálosan unalmas tanulás posványába volt kénytelen-kelletlen süllyedni. 30 (ezért is kérdeztem, Szegeden mennyit kellett neked írni, igaz, nekem ebből már nem lesz vizsga) oldalas dolgozatát tegnap fejezte be, hátravan neki még két darab szóbeli, egyik csütörtökön, másik két hét múlva hétfőn.

Tegnap este az igazgató részt vett egyik profja által szervezett focizáson egy iskolában. Nem részletezi, elég annyi, jó kis meccs volt (kb. 45-39 lett a vége, kb.), utána meg átruccantak a pályától nem messze található biokocsmába (ilyen is van, kecsketőgyből csapolják a sört), ahol néhány almaszörp és elenyésző mennyiségű bor mellett pihenték ki a meccs hallatlan izgalmait.

Hogy még tovább fokozzam a foci iránti olthatatlan szomjúhozásotokat, elárulom, az igazgató Mándy A pálya szélén című regényét olvassa, és ahhoz is tér vissza, miután kiteszi az i-t.

Üdvözlettel:

LacI

11

Mozzarella

Szervusztok!

Laci írja ezt a levelet, jó sok tanulás után, úgyhogy ma tényleg nem viszi túlzásba.

Tegnap ismét focizott, de sokkal jobb volt, mint a múlt héten.

Meg tegnap lerakott egy szóbeli vizsgát is, egyesre, ami itt egész jó jegy. Ehhez tartozik egy érdekes apróság. Györffy Miklós vendégprofnál volt a vizsga, Bevezetés a magyar irodalomtörténetbe I. Szemeszter elején szükségből vettem fel a német nyelven folyó tárgyat, decemberben meg kiderült, nem is kellett volna, mert végül a Modern magyar regény kurzus magyarul ment, vagyis szívtam, de ezt most hagyjuk. A hallgatók több mint fele magyar anyanyelvű, a maradék burgerlandi meg mindenféle osztrák emberke. Igazából nem is nagyon jártam be az órákra, ha bent is voltam, olvastam, mert németül adott elő. Jegyzetekből (nagy hála illet egy nevét elhallgatni kívánó hölgyet, álljon itt annyi, hogy P. Krisztina, hálám meg fogja önt találni, de akkor jaj magának) készültem fel, és nem volt gond. Egy irodában feleltünk, amíg az egyik ember jegyzetelt, addig a másik felelt. Épp jegyzeteltem, amikor az egyik félig burger, félig magyar, de német nyelvű gimibe járt tag felelt. Berzsenyi volt a kérdése, fogalma se volt róla. Györffy elég jól tűrte, aztán gondolta, kihúzza a csávából, és megkérdezte, tudja-e, ki volt Berzsenyi költői példaképe. A tag kapásból bevágta, hogy Kölcsey. Erre Györffy még segített neki annyit, hogy próbáljon meg latin vizekre evezni. A tag erre azt mondta, ahá, most már tudja, csak most hirtelen nem jut eszébe, esetleg meg tudná-e mondani a kezdőbetűjét. Basszus, én majdnem sírtam a röhögéstől. Hogy van ennyi bőr a képén, nem értem. Mondjuk Györffy nem emiatt vágta el, inkább azért, mert minden jel szerint a német nyelvű gimikben nemcsak Berzsenyiről hallgatnak, hanem az óda fogalmáról se rántják le a leplet. Én Györffy helyében pár vizsgaidőszakig nem engedném át a gyereket. Jaj, majdnem kiment a fejemből, a tag haverjával dumáltam fél órát, míg vártunk a profra. Jó gyerek, soproni, laza arc. De mondjuk fogtam a fejem, amikor egy falra akasztott térképre nézve azt mondta, ő tagadja az egész finn-ugor nyelvrokonságot. Azt mondja, az csak egy XIX. századi összesküvés, és nincs semmi, de semmi tudományos alapja. Megjegyzem, elsős a bécsi egyetem finnuborka intézetében.

Na mindegy, ez történt. A filmes kurzusból hétfőn vizsgázom, ma kezdtem tanulni aktívabban rá. Azért nem korábban, mert eddig az előzőre gyúrtam, meg befejeztem a 30 oldalas proszemináriumi munkát, a témám Ady és Tisza István miniszterelnök konfliktusa. Elméletileg nincs belőle vizsga, csak referálni kell, meg elküldeni olvasásra a profnak. Kedden megtartottam a referátumot, a profnak nagyon bejött, annyit mondott, ha sok a dolgom, ráérek otthonról is elküldeni a dogát, ő nem fog kettest adni a hallottakra, s meg van győződve, hogy a doga is van olyan jó, mint a referátum (magyarul egyest kapok rá, olvasatlanul). Csodás, mert igaz, hogy egy hete befejeztem, de van néhány csonka lábjegyzetem, így majd szépen a szeretett tanszéki könyvtárban kiírom, ami még kell és pont.

Mivel mostanság honfoglalózni sincs időm, ezért a város tüneményes téli-havas voltáról nem tudok a saját szememmel meggyőződni, sajna nektek se tudom leírni. Meg esik is az eső, így én most egy búúúús panda vagyok. Azoknak, akik a kocsimban ültek, amikor Nagydöme elmesélte, hogy van egy nagyon durva South Park-rész, amelyikben Cartman hippivadásznak áll, üzenem, minden szava igaz volt, és az a rész tényleg egy hatalmas klasszikus SP-epizód.

A múlt heti levelem nagyjából akkora hatást váltott ki, mint Kármán Fannija. Összesen egy embertársam (a Vas István B-közép élharcosa) írt nekem, ezúton is tolmácsolom hálámat, külön kitérve a vizsgakalandjainak élvezetes leírására, jó volt olvasni sorait. Mivel a levelem címzettjei néhány kivétellel mind vizsgáznak, szívesen venném, ha egy szabad percükben bepötyögnék kedvenc sztorijaikat. Persze megértem én, ha nincs idejük, én is voltam egyetemista. A nem vizsgázók is írhatnak néhány karaktert a mindennapok folyásáról, esetleg a cserebogarak halhatatlanságáról, vagy a Mahatma Ghandi és a thrashmetál címet viselő hiánypótló monográfiáról, szívesen olvasnám leveleiket.

Az a helyzet, hogy csütörtök reggel megyek haza, szerdán még írok néhány sort, az lesz jó ideig az utolsó bécsi levelem. Csakúgy mint Bessenyei, nekem is el kell szakadnom a kultúra és a citromos sör hazájától, hiába minden erőfeszítés.

Sok sikert minden vizsgázó felebarátomnak, szép és kellemes napokat mindenkinek!!!

Üdv:

Laci

12

A bécsi kollégiumok boldogsága

Esterházy Péter írja egy helyen a következőt: „Elhagyni a Dunát olyan, mint elhagyni a vesszőt; elhagyni egy várost olyan, mint elhagyni az idézőjelet; de elhagyni Bécset – egyszerre Duna és egyszerre város, ebben a városban gondol a Duna először a Fekete-tengerre, s mégis ki tud lépni mellőle – egyet jelent a szöveg elhagyásával, és ha ez megtörténik, hiába vagyunk korunk legnagyobb kételkedői, fel sem tűnik, idézetet nem csak átvenni, hanem kreálni is lehet”.

Estreházy ebben a szövegében megfeledkezik – ezt nyugodt lélekkel állíthatom, hiszen jobban ismerem, mint ő – arról, miért lép el a Duna Bécs ölelő kezeitől, vigyázó szemeitől. Mert nem tud bécsivé válni. Mert nem tudja elviselni azt a sok megpróbáltatást, amit a soknemzetiségű jelleg és a multikulturalizmus hozott magával. A Duna nem heterogén valami. A Duna homogén szöveg. Így azt sem tűri, hogy holmi metrók keresztezzék sorait, és vérig van sértve, ha mellékágainak befagyott tükrén minden áldott nap többszázan korcsolyáznak. És akkor még nem is említettem azt a sok zöldövezetet, valamint a rengeteg látványosságot, műemléket, látnivalót, ami szintén csökkenti a folyam mint olyan rajongótáborát. A Stephansdom beleszart a Dunába.  Vagy a levesébe, teljesen mindegy.

Ha a Duna elhagyja Bécset, jogosan kérdezzük, mi marad meg belőle? Nem sok. Legyünk őszinték. Például egy Mariahilferstrasse, egy Karlsplatz, egy Belvedere, néhány shopping center, falkányi kutya, villamos, alul- és felüljáró (istenem, mivel jár, busszal?), fekete újságárus, az 1-es, a 2-es, a 3-as, a 4-es és a 6-os metró, kétszáz köztéri szobor, durván 1500 műemlék jellegű épület, és valami, amit nem nagyon lehet másképp megnevezni, mint . És talán ez az utolsó szó mutatja meg, mit is jelent egy város Duna nélkül, ez a tömör fogalom fényt mutat az éjszakában, rendet tehet a palesztin-izraeli konfliktusban, de azon se lepődnék meg, ha néhány éven belül hozzásegítene valakit az örök élet rejtélyének megfejtéséhez. Ki tudja, talán a Stephansdom sem rottyantotta el magát?

És mit jelent, ha mi magunk hagyjuk ott Bécset? Semmit. Vagy mindent. Ezt majd csak otthonról és az idő gyógyító távlatából fogom felfogni. Az a baj, hogy nem tudom, jól ítélem-e meg az egészet. Mi van akkor, ha én is elfogultan formálok véleményt, mint tette azt Márai Sándor nagyapja az 1860-as évek elején, mikor Bécsben először találkozott a Bécs-Baden vonalon közlekedő személyvonattal. Rögtön meg is írta haza, látott egy teljesen haszontalan dolgot, és személy szerint nem jósol neki hosszú életet. Szóval ha én most azt mondom, hogy Bécs élt, Bécs él, és Bécs fél. Az olyanoktól, mint Esterházy, bár azt mondják, Ottlikot például szerette.

Köszönöm szépen mindazoknak, akik leveleikkel, kérdéseikkel, de akár csak puszta érdeklődésükkel élvezetesebbé, könnyűvé tették „ezt a nehéz hűséget”. Ez volt az utolsó levelem Osztrákországból. Egy picit szomorú vagyok, de erősnek kell lennem. I’m a supergirl, and supergirls don’t cry.

Üdv

Laci